2012/04/14
RÉGÓTA NEM JÁR A FRADI-PÁLYÁRA SZIVÓS ISTVÁN

Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.

Az édesapja után ő is olimpiai bajnok vízilabdázó lett, mégis az emberek többsége a Ferencváros elnökeként emlékszik Szivós Istvánra. A nevéhez fűződik az FTC egyik legsikeresebb időszaka, vezetése alatt 21 bajnoki címet szereztek a Fradi sportolói, a labdarúgók bejutottak a BL-be, ami után támadták is eleget a vezetőket, hogy zsebre tették a pénzt. Az már kevesekig jutott el, hogy a könyvvizsgáló aztán őket igazolta. Lapunknak Szívós doktor azt is elárulta, hogy ősfradistaként az Újpestnek is szurkolt, már ha nem az FTC-vel játszott.


– Mennyire határozta meg a sportágválasztását, hogy az édesapja olimpiai bajnok vízilabdázó volt?
– A szüleim nem erőltették a pólót, és én is így voltam ezzel Marci fiam esetében, aki most a Honvédban játszik. Aztán az élet úgy hozta, hogy mindketten a válogatottságig vittük. Amúgy kisgyerekként az apám mindig vitt magával az uszodába, de nem érdekelt a vízilabda, féltem a víztől, csak ott pancsoltam, ahol leért a lábam. A focit, a teniszt imádtam, sőt még az asztalitenisz is jobban érdekelt. Játszani szerettem a labdával, mint a gyerek. Úszni nem akartam.

– Hogyan lett mégis vízipólós?
– Volt egy komoly kartörésem, és orvosi utasításra sokat kellett úsznom, hogy erősödjön a kezem. Tizenkét éves voltam, apu levitt a Vasasba, az ificsapatba, de ott nem sokat voltam, mert aztán átirányított a Ferencvárosba, a volt edzőjéhez. Nem gondoltam volna, de megfogott a közeg, és megszerettem a pólót. Előbb kapus voltam, aztán center, és ott ragadtam.

– Fradi-szurkoló volt?
– Először csak a sportnak, a jó játéknak drukkoltam, csak aztán a Fradinak. De elárulom, mindenkiért szorítottam, ahol szép játékot láttam. Sokat jártam például Újpestre is. Lenyűgözött a hetvenes évek Dózsája, Göröcs, majd később Fazekas és társai előadása, imádtam, ahogy futballoztak. Amúgy Fazék később nagyon jó barátom lett.

– Tehát a liláknak is drukkolt?
– Ha nem az FTC ellen játszottak, akkor igen. Azt a csapatot nem lehetett nem szeretni. A hetvenes években szinte egész Európát végigoktatták. Élmény volt nézni, amit előadtak.

– Önt is akkora zseninek tartották, mint Göröcséket, csak éppen a medencében varázsolt. Ám ha ekkora fradista volt, játékosként miért hagyta ott a csapatot, és ment át nem kis botránnyal az OSC-be?
– Mert nem volt más választásom. Az orvosira jelentkeztem, és csak úgy vettek föl, ha náluk játszom. Igen, két-három meccsig keményen szidtak a Fradi-szurkolók, de aztán lecsengett az ügy, és az OSC-vel is bajnok lettem. A szüleim, mint minden szülő, azt tanácsolták, tanulj, kisfiam, és nekem így volt rá lehetőségem.

– Az édesapja mennyit segített, csiszolt a játékán?
– Keveset játszottunk együtt. Amíg gyerek voltam, akkor több mindent mondott, magyarázott, tanított egy-egy trükköt. Sőt olykor meg is mutatta, hogyan csináljam. De nehogy azt higgye, hogy a póló körül forgott a világ nálunk, sőt. Úgy látszik, ez bevált, belőlem is olimpiai bajnok lett, és én is így viszonyultam a fiam játékához.

– Ő is olimpiai bajnok lesz?
– Nem tudom. Előbb legyen benne az utazó keretben, aztán majd vágyakozhatunk.

– Kimennek Londonba, ha kint lesz a gyerek?
– Nem, nem tervezzük. A játékok idejére beköltözöm a tévé elé, és minden magyarnak szurkolni fogok, de kiutazni nem fogok.

– Pedig nem olyan rossz ott lenni egy olimpián, ön négyen is részt vehetett. Ennyi elég is volt egy életre?
– Játékosként más. Mexikóvárosban és Moszkvában szereztem egy-egy bronzérmet, Münchenben ezüstöt, Montrealban pedig aranyat. Jó volt, szép volt, rég elmúlt. Mondom, jó nekem a tévé.

– Játékosként mindent elért, de edzőként nem tudott a csúcsra jutni, mit gondol, miért nem?
– Edzőként is sikeres voltam, nyertem két bajnokságot, két Magyar Kupát, a szövetségi kapitányság maradt ki csupán. Egyszer ugyan beadtam a jelentkezésemet, de szerencsére nem engem választottak.

– Miért szerencsére?
– Mert, ha engem választanak, akkor valószínűleg nem lehettem volna elnök a Ferencvárosnál. Az pedig életem egyik legszebb és legsikeresebb időszaka volt. Nyolc évig vezettem a legnépszerűbb klubot, és ezalatt huszonegy bajnokságot nyertek a csapataink. A focistákkal pedig bejutottunk a Bajnokok Ligájába. Ezt azóta sem tudták megismételni az Üllői úton.

– Tényleg nem, de azóta is sokat támadják, hogy hova lett az ott szerzett ötszázmillió forint.
– Igen, támadtak, még könyvvizsgálót is küldtek ránk, aki aztán bennünket igazolt. Ebből persze nem születtek cikkek, az már nem volt szenzáció, hogy nem loptak Szívósék.

– Árulja el, mire ment el ez az akkoriban irdatlan összeg?
– Ebből finanszíroztuk a többi szakosztály működését, hiszen ne felejtse el, abban az évben a futballistáink mellett bajnok lett a hoki-, a női kézi-, a női kosár- és a vízilabdacsapat is. Túlnyertük magunkat, a sok bajnoki címet ebből fizettük. És rengeteg pénzt vitt el a BL-szereplésünk is. Akik akkor engem támadtak, később rájöttek, nem loptuk el a pénzt, és aztán bocsánatot is kértek tőlem, vagy aki nem, az meghalt korábban.

– Ha ilyen sikeres volt elnökként, miért mondott le?
– A politika miatt. Kilencvennyolcban Torgyán József Szabadi Bélával az oldalán betette a lábát az Üllői útra, és elkezdték osztani az észt, hogy így kellene meg úgy kellene vezetni ezt az egyesületet. Sosem politizáltam, és nem akkor akartam elkezdeni. Abban a miliőben már nem lehetett úgy dolgozni, mint korábban. És egy idő után elegem is lett a rágalmak millióiból, ezt nem tudtam elviselni. Olyanok, akik a napfényben mellettem sütkéreztek, a hátam mögött furkálódtak.

– Kik voltak azok?
– Az olyan nagy fradisták, mint Rudas Ferenc, Takács Tibor, Dékány Ferenc, Dalnoki Jenő, évekkel később persze ők is önkritikát gyakoroltak, és elnézést kértek. Akkor rosszulesett, de ma már nem izgat. A sok támadás miatt akkor úgy voltam vele, csinálja más, és közelítse meg azt, amit én elértem ezzel a klubbal. Persze ez azóta sem sikerült senkinek.

– A fián kívül mennyi köze van még a sporthoz?
– A KSI pólószakosztályának vagyok a vezetője. Évről évre adjuk a tehetségeket a nagy kluboknak, és ezt is épp olyan komolyan veszem, mint a Ferencváros vezetését.

– De ez azért mégsem a Fradi.
– Tényleg nem az, de ettől még itt is ugyanolyan sikeres vagyok. Amúgy meg nézze meg, hol áll ma az ország legnépszerűbb klubja. A női kézilabdát kivéve mindegyik szakosztály vegetál. A futballisták a kiesés ellen küzdenek, az én időmben meg már a második hely is kudarc volt. Az eredmények nem hazudnak, sokkal inkább engem igazolnak. De nemcsak a pályán van gond, a vezetőségben is. Szomorú, hova züllesztették ezt a klubot.

– Az Üllői úton mikor volt utoljára?
– Amióta kitettem a lábam a klubházból, azóta nem mentem vissza. Pontosabban egyszer voltam, Albert Flóri ravatalához kimentem, elköszöntem tőle. Ez az egyetlen utam volt azóta arra a pályára, ami egykor a mindennapjaim része volt.

– Miért ennyire ellenséges volt klubjával? Hiszen akik megmarták, azok közül már nincsenek ott.
– Azért még maradt egy-két csontváz, de úgy tűnik, az újak sem jobbak. Amúgy szurkolok nekik még mindig, és sajnálom őket.

– Mivel telnek a napjai?
– A Gyermekfogászati és Fogszabályozási Klinikáról mentem nyugdíjba két éve, így már csak itthon praktizálok. Mellette élvezem a nyugdíjasok hétköznapjait, és a lányom révén májustól már nagypapaként vitézkedem. Remélem, ott is sikeresen.





Pályakép

Szivós István (Budapest, 1948. április 24.) olimpiai és világbajnok vízilabdázó, edző, sportvezető, fogorvos. Eredményei játékosként: olimpiai bajnok (Montreal, 1976), ezüstérmes (1972, München), bronzérmes (1968, Mexikóváros, 1980, Moszkva). 1973-ban világbajnoki arany-, 1975-ben és 1978-ban ezüstérmes. Az 1970-es Európa-bajnokságon ezüst-, az 1974-es és 1977-es Eb-n aranyérmet szerzett. 1979-ben világkupagyőztes. Az Úszó Hírességek Csarnoka tagja. Edzőként: magyar bajnok, FTC (1987–88, 1989–90), Magyar Kupa-győztes (1989, 1990), KEK-elődöntő (1989). A Ferencvárosi TC elnöke (1991–98).


(forrás: Magyar Hírlap - Kiss B. László)