2002
DINASZTIA

"Néha úgy érzem, apám szól általam a fiamhoz" – e mondat lehetne egy romantikus családregény legmélyebb gondolata is. Pedig nem szépírótol, hanem egykori klasszis vízilabdázónktól, dr. Szivós Istvántól származik, aki a földkerekség egyetlen háromgenerációs pólósfamíliájának középső tagja. A nagypapa kétszeres olimpiai bajnok, olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnok, az apa olimpiai arany-, ezüst- és bronzérmes, világ- és Európa-bajnok, a fiú unoka még „csak” magyar bajnok, de mi más lenne az álma, mint az olimpiai diadal Athénban vagy Pekingben. Akár családregénynek is beillik. És a romantikát sem nehéz felfedezni benne.

Az 1920-ban született idősebb Szivós Istvántól a sors és a második világháború elvett két olimpiát. A Vasas virtuóz technikájú és csuklójú centere azonban kárpótolta magát: Helsinkiből (1952) és Melbourne-ből (1956) arannyal, Londonból (1948) ezüsttel tért haza. Bár a három nekirugaszkodásból csak egyszer, 1948-ban nem jött össze a bajnoki cím, azért a Szivós család – és a magyar póló – történetében ez is veretes dátum: megszületett az ifjabb István.

Aki, mint utóbb meséli, kezdetben sem a vízben, sem a vízparton nem úgy viselkedett, ahogy a nemes hagyományok folytatójától elvárná az ember: - A vízilabda szeretete megvolt bennem, de apám nem erőltetett. Nem is igen tehette volna, mert nagyon féltem a víztől, elég későn tanultam meg úszni, amikor körülbelül már egy fél ország tanított. Apám játékáról halványak az emlékeim. Kezdetben azért jártam le az uszodába, mert a büfében nagyon finom volt a fagylalt és a nápolyi, ráadásul futkoshattam a medence körül. Érdekes, a roppant tömeg mellett arra emlékszem, hogy a hangosanbeszélő bemondja a göllövő nevét – persze jó párszor apámét. Az 1956-os olimpiai győzelem idején már nyolcéves voltam, a forradalom alatt a pincében kuksolva hallgattuk a rádiót, és amikor hazajött a csapat, óriási emberáradat köszöntötte.

Idősebb Szivós egy esztendőre rá, 37 évesen vissza is vonult a válogatottságtól és megkezdte a "váltó" második tagjának felkészítését. - Be-bejött velem a vízbe, mutatott egy trükköt, egy dopplert, de amikor már kész játékos voltam, inkább a háttérből figyelt – idézi az ifjabb Szívós. – Amikor például 1968-ban az OSC-be igazoltam, ő ott azonnal visszahúzódott. Tulajdonképpen én is azt és úgy csinálom Marcival, amit ő csinált velem.

Erről majd később. Előbb, ha címszavakban is, de meg kell említenünk, hogy a második Szivós István nem szorult semmiféle pátyolgatásra. Egyedi adottságait – nem is csak magasságát, hanem végtagjainak hosszát - kihasználva korának legjobb centere lett, ahány világversenyen járt, annyi éremmel tért haza. Az 1976-os olimpiáról, az 1973-as vb-ről, az 1974-es és '77-es eb-ről arannyal, a '72-es olimpiáról, a '75-ös és '78-as vb-ről, a '70-es eb-ről ezüsttel, a '68-as és '80-as olimpiáról bronzzal. Sikereit a fia, Marci még csak rádión sem hallgathatta, hiszen 1981-ben született. Aztán húsz év alatt termetben és tehetségben is igazi Szivóssá cseperedett, tavaly a Honvéddal meg is szerezte első magyar bajnoki címét. Bár apa és fia jó tíz éve nem nyüstölte egymást a vízben, a SZTÁR Sport kedvéért most ezt is megtették a Domino-BHSE hazai pályáján, a Kőér utcában. Néhány perccel később a parton beszélgetve (idősebb Szivós Istvánt sajnos már nem hívhattuk, egy évtizede nincs közöttünk) pedig ugyanolyan gördülékeny volt az összjáték.


SZTÁR Sport: Marci hogyhogy nem az István nevet kapta?
Szivós István: Azt kapta, ő Szívós István Márton. De a feleségemmel úgy döntöttünk, István már van elég a családban, őt inkább Marcizzuk.
Szivós Márton: A Honvédban viszont újabban Pistázni kezdtek. Persze froclizásból.

Ha a megfelelő keresznéven tépelődtetek is, a sportágválasztás törvényszerű volt?
István: Azt nem mondanám. Korábban focizni akart, vettem is neki egy csukát, da az a közeg nem fogta meg.
Márton: Sőt, a tenisszel is próbálkoztam, de az sem tetszett igazán. A vízilabda viszont igen.
István: A Fradinál voltam edző, Marci pedig a játékosaimmal, Vad Lajossal, Gyöngyösi Tojással, Ambrus Tamással pancsolt a kisvízben. Úszni sem én tanítottam meg, mert nem volt idegem hozzá, hanem az úszómester.

Marci, milyen előnyöd vagy hátrányod származott eddigi pályafutásod során abból, hogy a Szivós-generáció tagja vagy?
Márton: Kezdetben talán megkönnyítette a helyzetemet, hogy az edzők többet és másképp foglalkoztak velem. A rosszakaróim viszont azt mondhatják, persze, az apám miatt jutottam el idáig. Ennek az ellenkezőjét kell bizonyítanom.

Szerencsére ezt teszed, olyannyira, hogy az apa-fiú kapcsolat mellé valahol, valamikor az edző-játékos kapcsolatot is beiktathatnátok. Gondoltatok erre?
István: Nem, épp ellenkezőleg. És nemcsak azért, mert Marci a Dominóban nagyon jó közegben, remek edzővel, Kovács Pistával dolgozik, hanem azért sem, mert egy csapaton belül az apa-fiú kapcsolat nem szül jó vért. Nem egészséges.
Márton: Nekem sem hiányzik. Így naponta 4-5 órámat tölti ki a vízilabda, úgy viszont biztosan "hazavinnénk", és 9-10 óra lenne belőle. Az pedig már túl tömény.

És ha ellenfélként kellene szenbenéznetek?
István: Pont ezért mondtam le magamban a felnőtteknél a vezetőedzősködésről. A fiam ellen dolgozzak ki taktikát?
Márton: Szerintem is fura lenne. Reggel elindulunk együtt otthonról, megérkezünk az uszodába, ahol egy órára egymás ellenfelei leszünk, aztán a meccs után megint együtt megyünk haza. Ez nem valószínű.

Otthon hogyan beszélgettek a pólóról? Partnerként vagy tanár-tanuló viszonyban? Egyáltalán, túl vagy azon a lázadó korszakon, amikor a fiú mindent jobban tud az apjánál?
Márton: Ha úgy is éreztem néha, hogy tanulásügyben igazam van, vízilabdában soha nem gondoltam ezt. Arról hogyan tudnék többet apámnál? Amikor kicsi voltam, tanítgatott lőni, passzolni, de később már nem technikai, hanem taktikai tanácsokat adott: így álljak, ilyen szögben védekezzek.
István: Mint minden kissrác, Marci is nagyon szeretett gólt lőni, meg kellett értetnem vele, hogy a szakma azt is nagyra tartja, ha a még jobb helyzetben lévő társához passzol. Mikor én voltam gyerek, előfordult, hogy este, vacsora közben apám megjegyezte, hogy ezt így vagy úgy kellett volna. De soha nem üvöltöztünk, nem veszekedtünk, igaz, tökéletesen elégedett sem volt velem. Nálunk most ugyanez a helyzet. Egyébként is néha úgy érzem, apám szól általam a fiamhoz.

Akad bármilyen sportág, társasjáték, amiben komolyan összeméritek erőtöket?
István: Leginkább szurkolásban. De abban is csak zrikából. Marciról tudom, mely csapatokat, játékosokat szereti, például olaszfoci-őrült, ezért én ezek ellen drukkolok, és ha az enyémek nyernek, ő olyankor búskomor.

Három éve megkérdezetem a 70-es évek olasz világklasszisát, Gianni Magistrist, mi lenne, ha a montreali magyar aranycsapat – természetesen azonos fizikai felkészültséggel – játszana egy meccset a mai legjobbakkal. Gianni Azt felelte, Szivósék 16-2-re nyernének. Szerintetek is egyszeri csoda volt az az alakulat, vagy a mai ifjúság másként látja?
István: Eredményre nem mernék tippelni, de az biztos, hogy abban a csapatban szinte minden poszton világklasszis játszott, és ez azért elég ritkán fordul elő.
Márton: A régi felvételekből kitűnik, hogy jóval lassabb volt a játék, de a sztárok egyéni képességei jobban érvényesültek. A mai, brutálisabb pólóban könyebb hatástalanítani bárkit; ha a center a legjobb, bezónáznak rá, ha a lövők, akkor kimennek emberfogásra.

Ha nem Szivós Márton lennél, hanem modjuk Kiss Márton, minden okod megvolna az elégedettségre. Így viszont azt mondhatod: nagyapám húszévesen válogatott volt, apám olimpiai érmes. Én is elmúltam húsz, velem mi lesz? Felvetődik ez benned néha?
Márton: Nem. Türelmesen kivárom az időmet. Nagyapám és apám hamarabb fejutott a csúcsra, én később fogok.

És mi lenne az a csúcs?
Márton: Olimpiai bajnoki cím a magyar válagatottal. Mi más?

Pista! Ha választanod kellene, mit érjen el a magyar válogatott 2004-ben az athéni olimpián, ezüstöt a fiaddal vagy aranyat a fiad nélkül, mire voksolnál?
István: A magyar vízilabda hagyományai miatt arra, hogy aranyat a fiam nélkül. Az olimpiai bajnoki cím úgyis visszahat a sportág minden szereplőjének sorsára, életére.

Az utolsó kérdés érthetően Marcihoz szól, bár kissé még korai: lesz négygenerációs a Szivós família?
Márton: Ha fiam lesz, annyira fogom a vízilabda felé terelgetni, mint apám engem. Nem erőszakoskodom, mert az nem hoz eredményt. Csak a szeretet – a vízilabdát szeretni kell.


(forrás: Sztár Sport - Ballai Attila)