1990
PÓLÓSZERELEM

Ha nem félnék a konformizmus vádjától, akkor nemes egyszerűséggel sietve kijelenteném; rohan az idő, kérem… Pontosan tíz esztendeje annak, hogy alkotóelemeire, mondhatnám atomjaira hullott szét egy sikercsapat. Ha voltak is még később elvetélt kísérletek a visszakapaszkodásra, akkor is igaz: megkezdődött egy tradicionális magyar sikersportág, a vízilabda agóniája… Akkor, 1980 őszén, télelőjén még - vélhetően - senki nem volt abban a helyzetben, hagy konstatálja, mostani, szomorú ténymegállapításomat egy konkrét jel vezette be: dr. Szivós István visszavonult. Ha létezik kesernyés jubileum - ez az… Azóta… A 203 centis óriással körülbelül - átlagban - kéthetente találkozom, többnyire persze az uszodában, ahonnan egyetlen pillanatra sem tűnt el, "csak" áthelyezte magát a part¬ra, vagy éppenséggel a fogorvosi rendelőbe, a Mikszáth téren: saj¬nos rosszak a gyerekeim fogai...


- Te, Pisti, azt hiszem, neked az égvilágon senki nem tehetne szemrehá¬nyást, ha tíz vagy öt éve vagy éppen tegnap, fogod magad és örökre hátat fordítasz az uszodának, elvégre idő- és energiaigényes hivatásod, családod van, gondolom, nem unatkoznál, ha nem edzősködnél... Mi tart téged a medencék környékén?
- A családi örökség... Tudod, tudja mindenki, hogy én beleszülettem egy olyan miliőbe, ahol a vízilabda volt a központ, ezt, gondolom, a génjeimben hordom és olyan örök szerelem ez, amihez nem tudok hűtlen lenni. Pedig... Tíz év távlatában talán már nyu¬godtan elmondhatom, hogy annak idején, a moszkvai olimpia számunkra kudarcnak számító bronzérme után, azt a csapatot félig-meddig tudatosan, előre megfontolt szándékkal szétzilálták. Sajnos... Akár hiszed, akár nem erről még soha nem beszéltem, talán magam sem gondoltam végig! -, de velünk azóta sem ült le senki, hogy tisztázza: mi és miért történt? Össze¬fogtak ellenünk, felnagyították balhéinkat, morálisan elfogadhatatlannak ítéltek minket, kreáltak egy Gyarmati ügyet... Soroljam? Egyszerűen képtelen lettem volna folytatni...

- Pedig csak 32 éves voltál!
- Hát, igen. Voltam olyan jó játékos, hogy még egy-két évig hasznára lettem volna a magyar vízilabdázásnak. Mégis abbahagytam és azóta soha, sehol nem játszottam: sem külföldön, sem a másodosztályban, sem öregfiúk-meccsen.

- Említetted, hogy otthonról hoztad a vízilabda szeretetét, ami, azt hiszem, ilyen szinten már mánia... Hogy édesapád, aki eggyel több olimpiai aranyat mert, mint te, annak idején egyengette első lépéseidet az uszoda felé, az köztudott. De... Amikor elég váratlanul visszavonultál, nem próbált meg ellenkező irányba befolyásolni?
- Nem. Elfogadta a döntésemet, a hallgatása beleegyezés volt... Azt hiszem, tökéletesen megértette, hogy mi játszódik le bennem. mennyire elegem lett az egészből.

- Azt mondtad, ha nem is ezekkel a szavakkal, hogy tíz évvel ezelőtt egy kicsit megutáltatták veled, veletek a vízilabdát. És ezek után? Te még mindig ott vagy, még mindig szerelemről beszélsz. Soha nem érezted, hogy vége a szerelemnek? Soha nem akartál teljesen és végérvényesen hátat fordítani az uszodának?
- Néha előfordult, hogy gondoltam a szakításra...

- Utoljára?
- Pont hat éve. Igen, 1984-ben. Első edzői kísérletem, pardon, szaktanácsadói ténykedésem az OSC-nél, elég jól sikerült. Aztán olyan légkör alakult ki körülöttem, hogy ott kellett hagynom az OSC-t. Akkor, igen, akkor közel voltam a végső búcsúhoz. De jött a Fradi... Mégiscsak ott nőttem fel, millió szállal kötődtem a klubhoz és nagyon nagy volt a kihívás. Túl nagy ahhoz, hogy meghátráljak...

- Ha jó a fülem, akkor elégedett vagy. Erre következtethetek a hanghordozásodból?
- Igen. Az volt a célom, hogy jó csapatot csináljak a Fradiból és visszahozzuk a közönséget az uszodába. Mind a kettő sikerült! Sokan pedig már elfelejtették, hogy hajdan a Fradi kilencedik volt a bajnokságban, az uszodák meg kongtak az ürességtől...

- Miközben te célba értél, tönkre¬ment a magyar vízilabda.
- Ez így igaz. Nagy volt az űr utánunk és ezt az űrt nem sikerült kitölteni. Egyrészt nem volt kivel, másrészt a parton sem mentek rendben a dolgok. Ráadásul számos olyan probléma is adódott, amelynek megoldása nem szakmai feladat, mi, edzők keveset tudunk tenni ellenük. Gazdasági, társadalmi gondok ezek...

- A tömeges méreteket öltő külföldre vándorlásra gondolsz?
- Nyertél! Csakhogy az én egykori játékostársaim, akik elkezdték a kül¬földi profiskodást, kivétel nélkül temérdek eredményt hoztak korábban a magyar vízilabdának. Ma meg... Megy boldog, boldogtalan. Kellene valamilyen szabályozás, kéne találni valamilyen megoldást! Tényleg tönkremegy a magyar vízilabda... Bár... Én örök optimista vagyok! Azért mi, magyar edzők nem dolgozhatunk annyira rosszul, ha tömegével neveljük a külföldi, pénzes szerződésre alkalmas játékosokat...

- Bevallottad, hogy elégedett vagy a Fradival, azzal, hogy a tiéd a legjobb hazai csapat... Nem gondolod, hogy más is így van ezzel: a cél, itthon, jónak lenni, úgy-ahogy megélni a pólóból, a többi meg nem számít. Kit érdekel a válogatott?!
- Ez így igaz. Tagadhatatlan tény, hogy rosszat tesz a magyar vízilabdá¬nak: nem a válogatott, hanem egy-két klub biztosít sikerélményt a játékosok¬nak. Alacsonyabban van a mérce.

- Egy félmondattal céloztál rá, hogy kellene valamilyen megoldást találni a tömeges elvándorlás megfékezésére. Mire gondolsz?
- Számomra teljesen egyértelmű, hogy a szövetségnek kell megtalálnia azokat az anyagi lehetőségeket, amelyek segítségével legalább megingatják a külföldre készülőket! Ha a jugoszlávoknak, a miénknél semmivel sem jobb gazdasági és társadalmi körülmények között sikerült, miért ne sikerülhetne nekünk is... Nem véletlen, hogy Jugoszláviából nem nagyon mennek külföldre a klasszisok! Amikor elkezdték a válogatottakat márkával fi¬zetni, megszűnt az elvándorlási láz!

- Nem jósolok nagy jövőt ennek az ötletednek...
- Akkor pedig jobb, ha belátjuk; kifosztják majd a magyar vízilabdát...

- Ezt pont te mondod, aki kimondottan engedékenynek tűntét, amikor a Fradi legjobbjai külföldre szerződtek?
- Igen, tény, hogy elment Dóczi, elmegy Ambrus és Gyöngyösi, de mit tehettem: ma Magyarországon nem lehet nemet mondani! És... Mondtam: optimista vagyok! Ha egyszer sikerült jó csapatot csinálnom a Fradiból, miért ne sikerülne még egyszer? Most ez éltet, ez izgat.

- A tévé valamelyik forró augusztusi éjszakán Rómából közvetítette a Nemzetek Kupájának egyik meccsét. Arra már nem emlékszem, hogy melyiket, meg arra sem, hogy mennyi volt az eredmény, de az utolsó pillanatban sarokdobás következett a magyarok javára... Összenéztünk a képernyő előtt és egyre gondoltunk szintén pólóőrült barátommal; hej, ha lenne most ott bent, centerben a kapu előtt egy Szivósunk...
- Érzem, tudom, hogy még emlegetnek, el se hiszed, hogy milyen jólesik. Ugyanakkor... Az, hogy mindig mindenkit velünk hasonlítanak össze, hozzánk mérnek, az nyomasztó lehet az utódaink számára...

- Ahelyett, hogy doppingolná őket!? Mondd gondoltál már arra hogy mi lenne, ha ma volnátok akkora királyok, mint annak idején?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretnék ma olyan sztár lenni, mint a hetvenes években voltam. Persze, hogy szeretnék... Képzelheted... Akkor mi feszengtünk, ha egy barátságos meccsért kaptunk egy köpenyt, meg egy pár papucsot. Egyszer, emlékszem, zavarba jöttünk, mert a japánok mindenkinek felajánlottak ajándékba egy magnós rádiót... Látod, ilyen rövid idő alatt mekkorát változott a világ!

- Hát... Már csak ezért is megérné! Szinte fizikai fájdalmat okoz sokaknak, hogy a magyar sportnak nincs egy valamirevaló csapata.
- Szent meggyőződésem, hogy dollárezrekben lehetne mérni azt a pénzt, amit a mi csapatunk ma hozna a konyhára! A vízilabda, bár sokat egyszerűsödött, nagyon népszerű játék, a legjobb csapatok és a legjobb játékosokat kitűnően megfizetik. És a maiakhoz képest, most a külföldi klasszisokra gondolok, mi sokkal nagyobb egyéniségek voltunk! Na, hogy ez ne hasson túlságosan nagyképűnek, megmagyarázom: a jelenlegi vízilabdában két kulcsfigura van, a kapus és a center. A többieknek alá kell rendelniük a játékukat a csapat érdekeinek... Vagyis nincs villogás, s ezért kevés az igazán kiemelkedő sztár.

- Ha megengeded, visszatérnék a magyar pólóra, olyan ritkán adatik meg mostanában, hogy itthon egy sikeredzővel beszélgessek... Nem gondolod, hogy korunk liberalizált körülményei, amúgy általában, károsak az élsport számára? Elvégre a sport mellett annyi érvényesülési, pénzszerzési lehetőség van...
- Ez igaz, de ez nem baj! Arra gondolok, hogy a mi világverő csapatunk is elsősorban fejben volt jobb az ellenfeleknél. Mi is tanultunk, szinte természetes volt, hogy egyetemre jártunk... Nálunk, a Fradiban egyértelmű a szándék: mindenki csináljon valamit a vízilabda mellett, lehetőleg tanuljon, s nem elsősorban azért, mert tényleg igaz, hogy esetleg másból jobban lehet megélni, mint a sportból.


Akár témát is válthatnánk, hiszen egyre inkább elkanyarodunk a „fő csapástól", Szivóstól, magától... Vagy nem? Az ördög tudja! Azt hiszem fenemód mesterkélt lenne úgy vízilabdacikket írni, hogy ne essen szó róla és úgy Szivós-cikket írni, hogy ne vízilabdázzunk! Korán reggel kel, nyolcra bent van a klinikán, ahol adjunktus, oktat és rendel, tizenegy felé lerohan a Népligetbe, edzést tart vagy csak körülnéz az uszodában, aztán irány, vissza a klinikára, kétszer egy héten privát rendelést is tart a lakásán. Este megint edzést tart... Közben ott van a család: a fia „úszkál", a lánya Bóbis Ildikónál vív a BVSC-ben... Édesapja ritkán jár a meccsekre, minek, a felesége még ritkábban... Mindez számomra - nyitott könyv. Most, hogy "leltárt" csináltam, mások is bepillanthattak ebbe a nyitott könyvbe! Íme, így él korunk Magyarországán egy hajdani klasszis, a hetvenes évek olimpiai bajnoka.


(forrás: Serényi Péter)