1987
AZ M BETŰS OLIMPIÁKON

Nem kevés példát találunk a magyar sportkrónikában, hogy az apák nyomdokain haladnak az utódok. Csak néhányat említésként: Bóbis Ildikó, Gyarmati Andrea, Gerevich Pál, Németh Miklós, Temesvári Andrea, de még hosszú a sor. Dr. Szivós István is, a vízilabdázók között még ma is népszerű "Pisti", aki nemcsak folytatója volt a családban a vízilabda-hagyományoknak, hanem játékával, góljaival feledhetetlen pillanatokat szerzett a közönségnek és jelentős érdemeket a magyar sport nemzetközi elismertetésében.

Viszonylag rövid ideig, tizenöt évig sportolt az élvonalban (1965-1980), de ez idő alatt mindent elért, ami egy sportember álma. A négy M betűs (Montreal, München, Mexikó, Moszkva) olimpián szerepelt, egy arany-, egy ezüst- és két bronzérme volt a jutalom, de van világbajnoki aranya, két ezüstje, két Európa-bajnoki aranya és egy ezüstplakettje. Még nincs vége: nyert a csapatával Világ Kupát és tíz magyar bajnokságot.

- Sokan azt mondják "könnyű volt a kis Szivósnak", hiszen az édesapja foglalkozása volt a vízilabda, így könnyen bekerült a medencébe. Mi erről a véleménye?
- Kétségtelen, apám szerette volna, ha rögtön kedvet érzek a vízilabdázáshoz, de becsületére legyen mondva, ezt soha nem erőltette, nem kényszerített a választásban. Annyira nem, hogy csak tízéves koromban tanultam meg úszni (a fiam még alig múlt ötesztendős, és máris úszik), és apám szinte egyetlen mérkőzésére sem emlékszem. Amíg játszott, csellengtem le-fel, mint afféle pajkos gyerek.

- Mégis, hogyan lett vízilabdázó?
- Az uszoda hangulata tetszett, mindjobban otthon éreztem magam, és amikor a Vasas magas fiút keresett kapusnak, beálltam "portásnak" a csapatba. Hosszú, vézna, langaléta voltam vagy ötven kilóval. Egy év múlva az FTC-hez kerültem, fáztam a kapuban, és megkértem az edzőmet, engedjen a mezőnyben játszani. Mit ad a sors, rögtön löttem egy gólt. Attól kezdve center lettem, és sohasem kerültem vissza a kapuba. Ugyanez folytatódott később az OSC-ben is, amikor 1968-ban az egyetemi felvétel után ide igazoltam.

- Sima volt az útja a hírnévig? Hogyan emlékezik a bemutatkozásra?
- Tizenöt évesen, egy órával a Csepel Autó elleni MNK-döntő előtt hívtak az öltözőbe, és közölték, hogy játszom, telt ház előtt. Mondanom sem kell, mennyire izgultam. De nyertünk, sőt a Dózsát is legyőztük, és így megnyertük a kupát.

- A játék közben súlyban, magasságban is gyarapodott, hiszen a magassága 201 centire, súlya 110 kilóra nőtt. Emellett kialakított egy új specialitást, a Szivós-féle gólt. Mesélne erről?
- Rengeteget edzettem, de nemcsak a vízben. Azt tartottam, hogy előny a fizikai erő, ezt kell fokozni, és a megfelelő technikát hozzáadni. Ezért rendszeresen súlyt emeltem, jártam ökölvívók közé, és kitűnő edzőim, Fábián, Vízvári, majd a szövetsgéi kapitányok Laky, Markovits, Rajki és Gyarmati érdeme, sikerült meglepnünk az ellenfeleinket azzal, hogy a beívelt labdákat magasan kiemelkedve kapásból továbbítottuk a kapuba. Faragóval, Csapóval, Konráddal ezt a tökélyig gyakoroltuk, olyannyira, hogy a külföldi edzők elsősorban olyan játékosokat kerestek, akik képesek ebben megakadályozni bennünket. Később már nem is egy, hanem két őrzőt kaptam és sok-sok verést. De elviseltem, mert így egy társunk fedezetlenül maradt.

- Háromszáznegyven alkalommal játszott a válogatottban. Sok gólt dobott, mégsem volt sohasem gólkirály; miért?
- Emlékszem, tizenhét évesen Londonban játszottam először a válogatottban az angolok ellen. A center feladata a góllövés, de sokszor adódott, hogy rám csimpaszkodtak, így biztosabb volt, ha a jobb helyzetben levő társamnak teremtek alkalmat. Ebből adódott, hogy bár sok gólt dobtam, de még több gólt dobattam.

- Mégis, a legemlékezetesebb gólja?
- Egy nemzetközi tornán alig néhány másodperccel a befejezés előtt döntetlenre álltunk a hollandokkal, Markovits Kálmán szövetségi kapitány már elkönyvelte az eredményt, elindult az öltöző felé, a közönség ünnepelni kezdett. Ambrusnál volt a labda a kapuban, előredobta Konrádnak, aki felém továbbította. Máig sem tudom, hogyan történt, de hanyatt vetődtem és belerúgtam a labdába, az pedig a hálóban kötött ki.

- Hogyan teltek évei az uszodán kívül?
- Nem akkor kezdtem dolgozni, amikor abbahagytam a sportot. Abban az időben sikk volt a vízilabdázók között a tanulás, senki sem akart lemaradni a másik mellett. A sportág jellege, az edzések beosztása ezt lehetővé tette, csak erős akarat kellett hozzá. Az már rokoni vonás, hogy a fogorvosi pályát válaszottam. Nem mondom, hogy könnyű volt sportolni és egyetemre járni. Nagy szerencsém, hogy a klinikán Dénes József profeszor, éppúgy, mint kollégáim, mindig segítettek, hogy ne szakadjak el a sporttól. De ugyanezt mondhatom el az OSC-ről is, bár fáj, hogy a klub megalakulásának alkalmából tartott közgyűlésre Konrádot és engem elfelejtettek meghívni.

- Mikor és hogyan búcsúzott a vízilabdától? Egyáltalán: mit csinál ma?
- A moszkvai olimpián bronzérmet nyertünk, ezt kudarcnak könyvelte el a sportvezetés, és új csapatépítés címén szinte abbahagyatták velem a játékot. Harminckét éves voltam, de nem elkeseredett. Szerettem a klinika légkörét, az OSC-ben felajánlották a technikai vezető tisztségét. De többet és mást akartam. Elmentem edzőnek az FTC-hez, ma is ott vagyok, és társadalmi munkában az ifjúságiak szövetségi kapitányaként is tevékenykedem.

- Ezzel együtt kevesebb a szabad ideje, mint amikor sportolt. Hogyan viseli ezt a család?
- Kétségtelen, hogy jobban be kell osztani az időmet, mint hajdanán. Reggel nyolc előtt elviszem Marcit az óvodába és nyolcra a klinikán vagyok. Oktatok, a gyerekfogászaton elvégzem a betegellátást. Hetenként kétszer magánorvosként dolgozom. Emellett ügyködöm a vízilabdázóknál. Feleségem fogtechnikus, ugyan nem sportolt, az Állami Népi Együttes táncosa volt, mégis megértő, a nagyszülők pedig a gyerekek felügyeletével teremtenek számunkra szabad időt.

- Véleménye a mai vízilabdáról?
- A gyakori szabálymódosítások, a kapkodás jelei nem használtak a játéknak. Kis túlzással: mire a közönség kiismeri magát, már új helyzet áll elő. Ezzel együtt a játék felgyorsult, még ha ugyanakkor le is egyszerűsödött. Ami ma is változatlan, hogy egy jó kapus és egy gólerős center mellé kell keresni a kiegészítő játékosokat. Igaz, hogy többet kell úszni, mint a mi időnkben, és nem szabad annyit hibázni. A magyar vízilabda véleményem szerint továbbra is nemzetközi élvonalban van. De ha sikerülne elérni, hogy a játékosok az edzésen kívüli időt hasznosan töltsék el, többet foglalkoznának a játékkal, saját tudásuk gyarapításával, egyáltalán a cél érdekének alárendelnék egész életmódjukat, akkor két év elég lenne, hogy megelőzzük a vetélytársakat. Ez az a plusz, ami ma még hiányzik.


(forrás: Tükör)