1979
300 UTÁN...

Öreg barátomtól hallom, akinek volt szerencséje közelről megcsodálni a helsinki tizenhat napot, hogy az 1952-es "csúcsolimpián", vízilabdasportunk diadalútjának tetején, a győzelmi dobogón egyik kiváló játékosunk, Szivós István meghatottan, sírva énekelte a himnuszt, majd akadozva mondta:
- Ha ezt a kisfiam is hallja... csak nem tudom, érti-e már, hogy mi is ez...

A kisfiú, ifjú Szivós István négyéves volt akkor. Azóta kétségtelenül megnőtt. Fogorvosi diplomát szerzett, családot alapított. Jelenleg tanársegéd a gyermekfogászati klinikán, és "háromszázszoros". Talán azért, mert hallotta, értette azokat a megható pillanatokat... Tizenhét évesen lett először válogatott, s 1965 óta egyfolytában lubickolhat a "válogatott vizekben" és a dicsfényben, hiszen nem volt hajlandó megszakítani páratlan sorozatát...

- Mikor lesz négyszázadszoros válogatott? - kérdeztük.
Szivós doktor vállat von (nem is akármilyen vállat):
- Ki tudja? Ahhoz, hogy az ember válogatott legyen, az is kell, hogy beválogassák. Márpedig öregszem...

- Ezt nem mondja komolyan...
- Már többször említettem, hogy csökkent a testmagasságom. Most, alig vagyok két méter... Igaz, a természetben semmi nem vész el. Néhány centivel alacsonyabban, de húsz-egynéhány kilóval nehezebben nézem most a világot, mint tizenöt éve...

- Szóval pályázik a négyszázadikra?
- Nem hiszem. Moszkva után befejezem, visszavonulok.

Felesége elmosolyodik. Kérdőn nézek rá, miközben Ferihegyen várjuk az OSC-játékosok beszállását a Nápolyba repítő gépre.

- Nem tudom elképzelni Pistit vízilabda nélkül - mondja. - Az ember, aki éjjel egykor képes felhívni egy hozzá hasonló megszállottat, mert valami eszébe jutott a pólóról, és órákat beszél vele az éjszakában mittudoménmiről... szóval, szerintem ő nem fogja magától abbahagyni a játékot. Legföljebb akkor, ha már úgy kell kihalászni a vízből...

Nevetnek... Megint az asszonykát kérdezzük:
- Nincs túl sokat távol a férje?
- De igen! Ám aminek ő örül, annak örülök én is. Ő pedig nem tud örülni semminek, ha nem pólózhat. Egyébként itthonülőként nem lehetett volna háromszázszoros válogatott, olimpiai bajnok...

- Moszkva után - komolyan? - kérdezzük az óriást.
- Majd meglátjuk... Most az olimpiai bajnokság a fontos. De utána - minden vicc nélkül - abbahagyom. Csak a hivatásomnak és a családomnak szeretnék élni!

Mi is így gondoljuk; annak a szélesebb értelemben vett famíliának, amit magyar sporttársadalomnak hívnak. S mint tagok, reméljük, hogy Szivós doktor úr nem kerül idő előtt szárazra!


(forrás: cs-b)