1971
PORTRÉ '71

Elcsépelt frázisok, elkoptatott mondatok jutnak eszembe, amikor leülök az írógéphez portrét "rajzolni" Szivós Istvánról. Hiszen annyirszor emlegettük már hórihorgas termetét, kedves-vidám, ugyanakkor valamiképpen mégis komolykodó természetét. A vízből minden pólós csak nyakig látszik ki, ő azonban néhány nappal ezelőtt a világ legjobbjai fölé nőtt. Nevét nem kis rettegéssel említették a védőjátékosok Hvar szigetén és amikor hazaérkezett a győztes magyar csapat, a margitszigeti uszoda szinte visszhangozta: a Szivós így, a Szivós úgy...

Amikor a történtekről faggatom, halkan felsóhajt: "Ó, ennyire múlik az idő! Most én irányítottam a fiatalokat, pedig emlékszem, nem is olyan régen még engem kellett vigasztalni egy-egy kihagyott helyzet után - mondja. - Ott volt szegény Magas "Öcsi" esete. A szovjetek ellen kihagyott egy ordító helyzetet, utána nagyon nekikeseredett. Egy szobában laktunk - lehet, hogy ebben benne volt a vezetők taktikai elképzelése is?! - én vigasztaltam, biztattam!

Az amerikai Schmitt, az olasz Pizzo, a szovjet Dolgusin és Dreval, a jugoszláv Bonasics tudná legékesebben bizonyítani, hogy Szivós Pisti (ez a "Pisti" is egy kicsit anakronizmusnak tűnik, mert már egy 23 éves meglett fiatalemberről van szó, s nem a hatvanas évek tinédzser sztárjáról!) ma a világ egyik legjobban képzett vízilabdázója.

Ennek azonban a sok jó mellett megvan az árnyoldala is: dupla a felelőssége a fiatalokkal teletűzdelt magyar válogatottban. Ő azonban szívesen vállalja ezt a pluszt, hallatlan akaraterővel, kitartással készül minden feladatra. A Jadran előtt is tudta, hogy rajta kívül elősorban Sárosi és Magas góllövőtdományára számíthat a válogatott. A megnövekedett terhet elbírta: pontosan azt nyújtotta a vízben, amire évek óta várnak a sportág vezetői. Nem ijedt meg az ellenfelektől, hatalmas rutinnal ismerte fel a védők hibáit. Tudta, hogy kivel kell sokat mozognia, s azt is, hogy ki ellen jászthatja a hagyományos állócenter szerepét.

Akik látták játékát, azoknak úgy tűnt, hogy egy-két perc elég volt a külön őrző fogyatosságaink ellenszerét megtalálni. Azt most, csak utólag mondja el, hogy még az elutazás előtt valóságos stratégiát dolgozott ki idehaza édesapjával, aki hasonló poszton produkált másfél-két évtizeddel ezelőtt, de, hogy kivel szemben hány és milyen "pirulát" kell alkalmazni - az csak a helyszínen derült ki. Ott a régi játékostárs, a mostani "segéd"-szövetségi kapitány, Kárpáti dr. egészítette ki a hazulról hozott szakmai támogatást.

Szivós volt a jó magyar válogatott legjobbja a Jadran Kupán. Nemrégiben még sokan szapulták, kritizálták, mondván, hogy mindent a "szövegével" szeretne elérni, a vízben nem sokat csinál... Nos, most ékes cáfolatot nyújtott be. Akik eddig szidták, most dicsérik! Egyáltalán nincs azonban megelégedve magával, hiszen ezt a változást nem csodáknak, hanem a hétköznapok nyugodt légkörének (sima évkezdet az orvostudományi egyetem harmadik évfolyamán, biztató légkör az uszodában, a klubban és a válogatottban egyaránt) köszönheti.

Pontosan tudja, hogy mit jelent a győztes magyar csapat játékmesterének lenni egy esztendővel az olimpia előtt. Amikor a jövőjéről kérdezem, mintegy szánt szándékkal félreértve az érdeklődést, a válogatottról beszél; az olimpiai bajnokságot említi célként. Magáról csak annyit mond, hogy az állóképességét szeretné, javítani: "A tizedik húszméteres vágta után sem akarok nagyon lihegni!"

A végén, a búcsúzás előtt még a fenti sorokra is némileg rácáfol: szinte tapintható megilletődöttséggel ül modellt a rajzolónak, és még messziről is lelkemre köti: "Az apám nehogy kimaradjon!..." Megáll, gondolkodik, s még annyit tesz hozzá: "Persze, ami azt illeti, hosszan sorolhatnám a neveket, akik segítettek abban, hogy eljussak idáig".


(forrás: Serényi Péter)