1968
ÍGY KÉSZÜL MEXIKÓRA SZIVÓS ISTVÁN

Húszéves, 202 centire nőtt ifjú óriás. Az 1966-os EB-n volt először válogatott, s a nemrég, Nápolyban lebonyolított tornán ötvenedszer húzta magára a válogatott mezt. Húszéves korben ritka jubileum...


Nem kell megbeszélni randevút, minden nap ugyanabban az időben található a Sportuszodában. Az edzés után siet haza. Az orvosegyetemre jelentkezett, s felvételire készül. Ebből a drága időből kérek egy fél órát. Kisfiúsan mosolyog a komoly szemüveg mögött - tessék, parancsoljon velem. Leül, hosszúra nyúlt lábait elhelyezi az asztal körül. Csak amikor a témát említem, lepődik meg egy kicsit. Miért éppen ő, a legfiatalabb beszéljen a felkészülésről?
Megnyugtatom, hogy csak önmagáról kell beszélnie: egyéni terveiről, elképzeléseiről, arról a pluszról, amelyet ő tesz hozzá a közös munkához. De egyébként is - ezúttal éppen a fiatalsága az ajánlólevél. Jó néhány, volt nagynevű játékos nyilatkozott az elmúlt időben a sportágában történt visszaesés, vagy a hullámzás okairól. A magyar nyelv gazdag lehetőségei mellett is mindig maradt a lényeg: a maiak sem kevésbé tehetségesek, mint a régiek, csak - a tűz, a lelkesedés, a sportág iránti szeretet nem olyan erős a mai fiatalokban.

Cseppet elgondolkodik, aztán nagy szavak helyett tényekkel felel:
- Dolgozom, tanulok, s naponta három-három és fél órát töltök az uszodában. Vannak dolgok - könyvekre, egy-egy színdarabra, hangversenyre gondolok -, amelyekről nem mondhat le az ember, ha nem akar lemaradni.

- S mit kap egy mai fiatal a sporttól?
- Sokat... sőt annál is többet. A góllövés, a győzelem számomra semmivel össze nem hasonlítható örömet jelent. Emellett mindig vágytam utazni, világot járni. Most a sport ezt is lehetővé teszi számomra.

- Látott még úgynevezett "szép" vízilabdát?
- Inkább csak hallottam. Mint ahogy csak hallottam arról is, milyen lehengerlő biztonsággal nyerték meg a régiek annakidején nagy versenyeiket. Én már csak a kemény küzdelmeket, verekedős, nagy csatákat ismerem. És az eleső, nagy világversenyemen, az EB-n ötödikek lettünk...

- S hogy magyarázná ezt meg maga?
- A sport egyre nagyobb szerepet kap az országok kulturális életében. Lassan megszűnnek, vagy átmenetivé válnak az "egyeduralmak". Mindig jönnek, akik ambicionálják a sikert és megtanulnak vízilabdázni... vagy vívni, futballozni stb. S egy bizonyos szintről már sokkal nehezebb továbblépni. Ehhez kevés a legtökéletesebb technikai tudás is: jó fizikumra, állóképességre, kiváló úszni tudásra is szükség van...

- És most menjünk vissza az egyénhez.
- Az EB-n, a küzdelem hevében éreztem meg igazán az én fogyatékosságaimat is. Úgy gondoltam, legelőször meg kell erősödnöm, hogy végig bírjam kondícióval a nagy iramú összecsapásokat. A kötelező erőnléti munkán túl is nagyon sok izomfejlesztő, erősítő gyakorlatot végeztem. Ma már közel azonos erőbedobással tudom végigjátszani a mérkőzéseket. A következő lépés az úszógyorsaságom fejlesztése volt. Tavaly 100-on 59 mp-et, 200-on 2:24 percet úsztam, az idén 58.5-öt és 2:15.5-öt.

- Úgy érzi, ez már elég?
- A sportban hamar megtanulja az ember, hogy sohasem lehet elégedett. Ahogy én akarok többet adni, többet tudni ugyanúgy az ellenfél is. Lehet, hogy vannak, akik nem szeretik eléggé a sportágukat, de az is biztos, hogy azok - legyenek bármilyen tehetségesek is - nem tudják megállni helyüket a legjobbak között.

- S miben akar még továbblépni az olimpia előtt?
- Rengeteget gyakorlom a kapuratörést, a gyors, váratlan variácókat, s a jobb és bal kézzel való góllövést. A mai vízilabdában egy-egy akciógóllal mérkőzést lehet eldönteni.

- Nem érez vágyat a régi, egyéni bravúrokra épülő, látványos vízilabda iránt?
- Ma is lehet szépen, a közönség igényeit is kielégítve játszani, csak - sokkal nehezebb, sokkal nagyobb felkészültség kell hozzá. Én csak akkor játszom jól, ha nemcsak elől, hanem hátul is meg tudom oldani a rám bízott taktikai feladatot. A sokoldalúság lényegében alapkövetelmény...

- Húszéves. Nem teher néha a sok edzés?
- Orvosnak készülök, nem kenyérkérdés, hanem szórakozás számomra a sport. S csak addig csinálom, amíg az marad. De addig úgy, hogy hasznára tudjak lenni a csapatomnak és a válogatottnak is.

- Mit vár az olimpiától?
- Kell erre is felelnem?... Igen?... Akkor megmondom: mindent! Fájdalmas csalódás lenne számomra, ha nem nyernénk meg a bajnokságot.

- Mire alapozza ezt az optimizmust?
- Ez nem optimizmus, hanem vágy, amelyet úgy érzem, a munkánkkal alapoztunk meg. Nemcsak én, valamennyien...


Búcsúzik és megy haza, a könyvei közé. Orvos akar lenni és olimpiai bajnok.
S akkor lesz teljes az élete, ha mindkettő sikerül...


(forrás: Bajnai Teréz)